Amikor áldott emlékű Zenthe Feri bácsi feláll a hátához kötözött székkel, és úgy issza ki a csupor bort, hát a fene se gondolta volna, hogy azzal egyben szenzációs ingyen reklámot is biztosít a siklósi bornak.

Több, mint fél évszázaddal később a Villányi Borvidék siklósi Tenkes Hegyközségének néhány tagja elhatározta, hogy, ha nem is csuporból, de szép kóstoló poharakból igyanak ki vendégek finom helyi nedűt. Mindezt bent a várban, az északi palotaszárnyban és a csatlakozó északi palotaudvaron tehették meg.

Ha az volt a cél, hogy ezzel a rendezvénnyel elinduljanak egy önálló(bb), siklósi brand felé a borászatok, akkor ezzel a rendezvénnyel célba találtak. Gyönyörű, patinás környezet, szenzációs kilátás, remek kísérő programok. És természetesen a borok.

Amiket a következő pincészetek prezentáltak: Bakonyi Péter, Grócz Pincészet, Heumann Pincészet, Ipacs Szabó István, Janus Borház, Joó Pincészet, Malatinszky Kúria, Ruppert Pincészet, Vineas Tenkes, Wassmann Pincészet, és egy „kakukktojás”, bár kétségkívül egykor ők is az akkor még egységes Baranyai Borvidékhez tartoztak: a Vina Belje Béllyéről.

Lehetetlen volt végigkóstolni az általuk kínált összes tételt, bár tettem rá egy erős kísérletet… Közel negyvenet azért sikerült a rendelkezésre álló öt óra alatt, persze, csak kóstoló mértékkel. Azt meg lehet állapítani, hogy Siklóson is remek, kimagasló évjáratos vörösborokat lehet készíteni, és azt is, hogy a friss, ropogós fehérekben is erős a térség. Ez utóbbi tán az egyértelműbb vagy ismertebb kijelentés, de majd minden pincészet, aminek volt érlelt vöröse, elmondhatja magáról, hogy remeket készített, függetlenül attól, hogy a 13-as, 12-es vagy a 11-es évjáratból való. Az egyetlen tételsor, amelynél azt éreztem, kicsit kilóg a felkínált borok sorából, az a rozé kínálat volt. Lehet, csak az évjárat teszi, tette, de 1-2 (na jó, legfeljebb három, de ez nem jelent három borászatot…) olyan tétel volt, amely azt a szintet hozta, amit pl. a kunsági rozéktól az elmúlt években már megszokhattunk.

Egyetlen negatívumról kell talán beszámolni, a kóstolónak kijelölt terem, a nagy érdeklődésből is adódóan, időnként kicsinek bizonyult. Kétségtelen, a palotaudvarról a hegyvonulatra nyíló fantasztikus kilátás kárpótolt ezért is.

No, és ennyit a jövő évi rendezvényre lehet javítani.

Mert remélem lesz jövőre is: a bemutatkozás sikeres volt, folytatásért kiált!

Mégiscsak egy borvidéki központban vagyunk, illendő lenne jobban megismerni a szűkebb pátriánkat, akkor is, ha ez Villány vagy éppen Szekszárd közelsége miatt elég nehézkes is.

De mitől? A Pécsi borvidék egykor, és nagyon hosszú ideig, hm, objektíve nagyobb és jelentősebb borvidék volt a másik kettőnél. Egyetlen példa: mindhárom borvidék központjában a borból, a bor termeléséből és értékesítéséből származott a további fejlődést, fejlesztést, ipart, oktatást tápláló tőke. Száz évvel ezelőtt sem volt sokkal másabb az egyes központok egymáshoz viszonyított lakosság aránya… Ráadásul a mindhárom még pontatlan is: a két baranyai terület csak a második világháború után válik ketté.

Az eltűnt nagyság visszaszerzésének módját persze nem ezen az újabb pénteki, Auguszt-házban tartott kóstolón alkotta meg sem az ismét telt házat hozó résztvevő érdeklődői kör, sem pedig a három meghívott borász. Abban nagyjából egyetértés mutatkozott Kovács László (Kovács-Harmat Pince), Schunk József (Schunk Pince) és Wilhelm Dávid (Belward Borászat) között, hogy:

1: egy kb. 8,5 hektáron termesztett, rendkívül időjárás függő és munkaigényes szőlőfajta, a cirfandli, nem nagyon alkalmas arra, hogy borvidéki arculat meghatározó zászlós bor legyen. („Ha hirtelen turisták ezrei, majd az ő igényeiket kielégíteni óhajtó kereskedők valóban elkezdenék keresni, nem tudnánk mit adni…”)

2: Nagyon kellene Pécsnek is egy olyan borfesztivál, ahol a boré a főszerep, és nem kísérő rendezvény; ahol a borászok a főszereplők és nem a kereskedők; ahol a pécsi borászok mellett egy-két vendégborászat mint meghívott csak színesíti a kínálatot; amely önmagában adja az együttgondolkodást. Ezügyben az újra a közönség közé vitt Pécs Város Bora választás a minimális első lépés.

3: Az eltolódás a vörösborok felé egyértelműen kívánatos, a tán legfőbb marketing stratégiai elemnek annak kellene lennie, hogy a borvidékről lekerüljön a „csak tüzes fehérborok” stigma. Még akkor is, ha a friss, kárpát-medencei eredetű vagy hazai nemesítésű fehér fajták kiválóan érzik is itt magukat.

Talán ezeket a pontokat támasztotta alá a kóstoló sor. A Belward Blanka gyöngyöző bor, a Kovács-Harmat Irsai és a Schunk Cuvée 151 (zenit és egy kevés cserszegi), mindegyik 2015-ből, megmutatta, hogy a friss, zamatos fehérborok nagyon jó alapját képezik ennek a borvidéknek, és a maga kategóriájában nemhogy nem lógtak ki a sorból, de azt hiszem, nagyon is viszik a prímet. Az ezt követő Eberhardt Cirfandli (száraz, szintén 2015), egy mélyebb, kétségtelen összetettebb, de a közönség számára összességében nehezebben érthető bor volt. A fehér sort lezáró tavalyi Város Bora, a Belward Olasz rizling 2013 pedig bizonyította, hogy egy Pécsi Olasz rizling termékleírás éppúgy aktuális lehetne, mint ahogy ez Csopakon vagy Egerszóláton megtörtént (a bor egyébként ezen címe után 3 csillagos Fehér Borkiválóság, Országos Bormustra aranyérem, Népszabadság Top 100 címeket is szerzett).

A vörös tételeknél egyértelműen szerettük volna bizonyítani, hogy a borvidék tud kiemelkedőt alkotni – méghozzá világfajtában. Négy merlot alkotta a „bizonyításul” felhozott sort. A Lisicza 14-es a bőven érő, de még 14-ben is érdemes volt belőle fajtabort csinálni kategória volt. Schunk 13-asa talán most futotta legszebb köreit, a közönség körében, ha nagyon szorosan is, de a legjobb tétel lett. Eberhardt 12-ese hozta 2012. jellegzetességét: nagy alkohol, picit talán túlsúllyal is, de szép savak és tannin is. Kovács-Harmat reserve 12-ese pedig úgy mutatta magát nagy bornak, a merlot minden íz jegyét, és a kisfahordós érlelés által adott többletet is magán hordozva, hogy meggyőződésem, még mindig nincs a csúcsán.

A két sort egy-egy fogás zárta le, köszönet ezért a Fiáker étteremnek.

A kóstolót pedig egy édes cirfandlival zártuk: a Somogyi Pincészet 2011-es nemesédes bora azt mutatta azért meg, miért is ragaszkodott a Püspökség anno ahhoz, hogy ez a közvetlen Ausztriából érkezett fajta megmaradjon a Mecsek lankáin is. A hozzá feltálalt desszertet e sorok írója követte el – úgy tűnik, mindenki életben maradt…

Hat pince 10 bora volt a terítéken az este – ha nem is teljes körűen mutattuk be a borvidéket (annál azért nagyobbaknak maradt meg), de talán tényleg sikerült a keresztmetszet.

Köszönet érte a három résztvevő borásznak.

Még soha nem voltunk ilyen igazi, kirándulós birtoktúrán, lehet mondani, ideje volt elkezdeni. Kétségtelen, némi tartás volt bennem az ilyen kezdeményezéseket tekintve, hiszen, végülis, a program gerincét egy olyan tevékenység adja, amiért nem igazán érthető, hogy miért is fizet az emberfia: elvégre, közforgalmú utakon közlekedünk, még, ha, dűlőutak is ezek. Kétségtelen, takarnetből kigyűjtve drágább lenne, mint befizetve, és térképet kapva, de mégis…

Összegezve: nem csalatkoztunk az elhatározásunkban, a Heimann birtoktúra minden elemében hozta az ilyen rendezvényektől gondolom elvárhatót. Gyönyörű tájak, szép szőlők és kertek, ismert borok örömmel történő megkóstolása, ismeretlen emberekkel örömmel történő találkozás, a pincészet névadó „stratégájával” (saját maga jellemzése ez, nem először) egy velős pincelátogatás csattanóként – nos, ez még azt a kellemetlen mellékkörülményt is elfeledtette, hogy Ildi és Detty rengeteg fotózása miatti lassú haladásunk következtében egy kézilabda pályányi cumulonimbustól sikerült bőrig áznunk. A céltól 200 méterre…

A túráról. A Kápolna térnél indult a 11,2 km-es túra, hogy mindjárt a Porkoláb-völgybe felkapaszkodva az elején túlessünk a legmeredekebb részen. A Céh-keresztnél elhaladtunk a kadarka klón kísérlet helyszíne mellett, aztán meredeken lefordultunk a Porkoláb-völgybe, hogy hosszú séta után elérjünk az első lyukasztó pontig. Az itt található Heimann birtoktestet a leghosszabb etap után követte a Baranya-völgyi. Előbb kiértünk a műútra, itt a fáradtabbak és/vagy helyismerettel rendelkezők akár az éppen érkező 5-ös helyi járattal mehettek volna két megállót, rövidítve ezt a szakaszt. Igaz, akkor kevésbé láthatták volna a Bodri-pincészetet, és kevésbé tudtak volna elmeditálni azon, hogy akár egy Gurovica túrával is bővíthették volna – „látókörüket”. Mivel a Bati-keresztnél felállított fröccspont még messze volt, ezért volt egy komolyabb gondolata egy kis frissítőhöz Bodriéknál…J. A szemközti kecskefarm sajtjait is kóstolgatva közben…

Elhessegettük az ötletet, pláne, hogy betértünk a Baranya-völgy elejébe, amelyben aztán megkezdtük a második meredek kaptatót, és amelynek vége felé elhaladtunk egyik kedvenc tételem szülő helyénél, az Alte Reben kékfrankos tőkék mellett. Az itt elhelyezett második ellenőrző pont után következett a túra túraként is legpáratlanabb szakasza: a Baranya-völgyből a Szarvas szurdikba tértünk be, itt egyben a Dél-Dunántúli Kék Túra útvonalán haladva. A szurdok tetejére érve az egész dombság legmagasabb (286m) pontjára értünk, a Bati kereszthez. Szenzációs panoráma, a kilátóról a pannon táj szenzációs látványa, a fröccsponton pedig egy szenzációs zsíros kenyér várta az itt már meglehetősen fáradt túrázót. A Mammarózából készül fröccs nemkülönben jól esett.

A túra harmadik etapja jött eztán, ez volt a legkönnyebb szakasz, a Batitól vissza a Porkoláb-völgyig, végig a dombgerincen, el a Tringa pince mellett (ők is kiállhattak volna, lett volna rá igény, ld. még Bodri), majd a Szoboszlay birtokot is elhagyva (szintén zenész…) zártuk be a kört (hogy a legendás túrázó-ismeretterjesztő sorozat harmadik részének végét idézzem fel). A Céh keresztnél viszont már nem újra a Porkoláb-völgybe, hanem a cél felé, az Iván-völgybe fordultunk. Itt ért minket az eső is, meg a célban a kékfrankos is. Utóbbinak lényegesen jobban örültünk…

A ráadás túra lényegesen rövidebb volt, egyszersmind szép búcsú a naptól. Zoltán (az idősebbik) vezetésével a pincében tettünk látogatást. Pontosabban, a teljes termelési rendszert át lehetett tekinteni, hiszen a túra az erjesztő szekcióban kezdődött. Itt láthattunk amforát, pontosabban doliumot, mindjárt hármat, valamint fa erjesztő kádakat, amelyekkel a cél, hogy a modern technológiát segítségül hívva a hagyományos erjesztési eljárásokhoz tudjanak visszafordulni: „a kétségtelen marketing zajon túl egyértelmű, hogy a szőlők egy részének ízvilágban, textúrában jót tesz, ha nem a semleges acéltartályos erjesztést kapja.” Folytattuk a sort a hagyományos erjesztő részlegen („mégiscsak ezt várja el a piac döntő része”), elhaladtunk azt a palackozó mellett is. Ezt a barik hordós tároló helyiség követte („kiváló helyen vannak a magyar hordógyártók a világ barik gyártásában, az itteni tölgyekből készült fa sokat ad hozzá a borhoz; igaz, ezek a hordógyártók amerikai, olasz tulajdonúak…”).

A túra érdemi része a nagyfahordós pince részlegben fejeződött be, ahol a klasszikus piros színűre festett acélabroncsokkal rendelkező 500 literes fahordók között tudtunk meg részleteket a saját értékesítési irányokról („szándékos döntés a gasztro értékesítés túlsúlya”). A magyar bor helyéről a világban („a filoxéra előtti harmadik helyünk a múlté, Trianonnal és a második világháborúval kiestünk a fő vérkeringésből, és az 1%-os részarány azt mutatja, hogy pont nulla a helyünk jelenleg; a fő feladat nem hamis illúziókba kergetni magunkat, és nem is rákenni a felelősséget a külvilágra, hanem leszegett fejjel haladni a fejlesztés útján”). Végül pedig a borgazdasági ars poeticáról is magvas, velős gondolatoknak lettünk hallgatósága („a gondolati örökségként hozott zéró összegű játékból és az ezzel járó gazdasági helyben járásból kitörni a nyer-nyer állapotú gondolkodás, és az eszerint történő gazdaságfejlesztés és gazdasági fejlődés felé igen nehéz helyben is, nem csak országosan, de kétségtelen, a borvidék folyamatosan, töretlen, bár nagyon nagy küzdelmek árán fejlődik”).

Köszönet a szervezésért, a borokért és a gondolatokért is.

Ha lesz jövőre is, akkor veletek ugyanitt.

Közel egy éve nem írtam erre a blogra, a face-ra sem annyit, amennyit terveztem, és írni tudtam volna.

Sok minden történt, nyilván ennek középpontjában egy olyan alapvető kérdés állt, hogy mit is akarok azzal a tevékenységgel, amelynek egy része a blog, egy másik része a rendezvényszervezés, egy harmadik része érdekességek, emberek, tájak bemutatása, és még ki tudja hány része van.

Alapvetően úgy gondoltam, hogy a rendezvények kellenek, hogy legyenek az alapok, az embereknek legyen miről beszélni, az emberek tudjanak miről beszélni. Már azok az emberek, akiket bármilyen módon megérint és érdekel a bor és annak környezete.

Rá kellett jönnöm, néha nem vagyunk sokan. A többséggel időnként még találkozom is, minek akkor írni?, új úri passzióból?, üzleti megfontolásból?, grafomániából?

Letisztult a kép a közel egy év alatt, ezt majd remélem a blog újabb története is mutatni fogja.

Ez a letisztultság először is a rendezvényekben jelentkezik. Találtam egy helyszínt, az Auguszt-házat, „benne” egy energikus párt, továbbá, szerveztem egy klubot, amely egyelőre a legklasszikusabb alapokon működik, ti. az alapító mondja meg, ki lehet a tagja…J. De mindenről sorjában.

Folytattuk az Év bortermelői sorozatot, hogy megadjuk az új nyitórendezvény rangját. A Vesztergombi pince volt a vendég, a pincészet (újra)alapítója, Ferenc 1993-as címe volt a belépő, a fia, Csaba volt a ténylegesen vendégül látott Vesztergombi.

Nyolc tételt kóstoltunk meg.

A Királylány 2015 volt az egyetlen fehér ezek között, tökéletes bevezetőként megadta az egész beszélgetés laza, közvetlen hangulatát ez a bor. Nem teljesen királyleányka, mert van benne 15-20%-nyi cserszegi, de ettől még harapnivaló, friss, üde és ropogós volt.

Jöttek a vörösek, előbb az alapborok. Illetve, hát, formálisan perszehogy azok, de hát, ha ez lenne az alapborok átlaga, akár még Szekszárdon is, sok mérfölddel beljebb lennénk. Az egyaránt 2013-as kékfrankosra, kadarkára és cabernet sauvignonra mind-mind elmondható volt a klasszikus fajtajelleg, az inkább gyümölcsös jegyek dominálása, semmint a hordóé (szándékos pincei megoldás), ami jelen sorok írójának kifejezetten tetszik. Ebben a sorban kóstoltuk a bikavért is, ami a Bikavér, inni kell, beszélgetni mellé, élvezni a küvé adta komplexebb jelleget. És persze lehet hozzá fogyasztani finomakat, mint ahogy azt mi tettük a kacsasülttel, a rösztivel és a piros erdei gyümölcs mártással. Köszönet érte a Fiáker vendéglőnek, remek munkát végeztek.

A cabernet-hez és a bikavérhez felszolgált vacsora után élvezhettük a mélyebb, prémium kategóriájú borsort. A Turul cuvée (cabernet franc és merlot), valamint a Csaba cuvée (a bordói hármassal) került sorra, közte a Pince Kékfrankos Válogatása, 2012-ből. A küvék is nagyon szépek voltak, szépen mutatták azt a kettősséget, amit a bordói világfajták tudnak egy kis fahordós segítséggel, nem kellett csalatkoznunk. A prémium kékfrankos meg megmutatta, hogy, ha igazán gondozzák, ez a fajta a legnagyobb nyomába tud lépni. A teljesen egyedi és a bordóiaktól eltérő, meggyes alap íz találkozott az enyhe barik finom csokoládéjával, és már készen is volt a csoda. A csodát a Trüffel cukrászda Sacher tortája aranyozta be, kiváló körítést adva a két utolsó tételhez.

Soha rosszabb újrakezdést, köszönet a vendéglátóknak, Csabának és a telt házat varázsoló vendégseregnek. Folytatása következik, itt a blogon is.

Jönnek képek is, Ilditől. Aki még többre kíváncsi: www.jakabfoto.hu

A rozés-silleres borvacsora végső sora a következőképpen alakul:

a rozék:

Koch Prémium Hajós-Bajai Cabernet sauvignon rosé

Winelife Soproni Kékfrankos rosé

Danubiana Szekszárdi Merlot rosé

Günzer Tamás Villányi rozé (zweigelt-pinot noir)

Prantner Ferenc Szekszárdi Merlot rozé

A sillerek:

Polyák Dóra Kunsági cabernet sauvignon siller

Schieber Szekszárdi Kadarka siller

Tóth Ferenc Egri Kadarka siller

Tomolik János Tolnai siller

Polgár Zoltán Villányi Kadarka siller

A sok jelölt közül végül egyértelmű lett a választás: a rozék között egyszerűen „kellett” még egy szekszárdinak szerepelnie, a sillerek között pedig egy olyan borásznak „kellett” megjelennie, aki, Fuxlik ide, paksi sillerkészítési különeljárás oda, azt gondolom a legelévülhetetlenebb érdemeket szerezte a siller kultúra feltámasztásában. Polgár Zoltán Kadarka sillerei nyitottak új korszakot ennek a régi-új, könnyed, mégis rendkívül komoly italnak és fogyasztási kultúrájának.

Az ételről: a rozék és a sillerek is (elkészítési módjukból adódóan), jellemzően nem savszegények, így olyan street food-ot kerestünk, amely ehhez a körhöz illik. Így kerültek előtérbe az olasz gasztronómia „minimális erőfeszítés, maximális íz” termékei, ahogy azt Antonio Carluccio oly zseniálisan megfogalmazta. Egy szó, mint száz, tagliatelle alla bolognese lesz a menü, azaz tagliatelle bolognai mártással. Merthogy bolognai spagetti mint étel nincs, hogy a fenti zseniális urat még egyszer idézzem: aki bolognai spagettit főz, az „nem tud semmit Bologna konyhájáról, vagy kifogyott a tagliatelléből.”

Végül egy fontos információ: a rendezvény helyszíne megváltozott! Elbúcsúzunk a Paulus Cafétól, április elsején találkozunk a Vörös Ökör étteremben! Aki nem tudná, ez a Boutique Hotel Sopianében található, a Felsőmalom u. 24-ben, a Rákóczi út és a Felsőmalom utca sarkán. Szerencsés véltetlenek egész sorozata folytán találtuk meg ezt a helyet, remélem, remek lesz!

Hogy mi?

Igen, a Pécsi Kadarka, a Pécsi borvidék első, és tkp. mindmáig egyetlen eredetvédett (származásvédett) bora. Vörösbor, jól olvassák, egy fehérboros borvidékről. Vagy tán nem is volt (annyira) fehérboros (mindig) ez a borvidék? Meglátjuk ezt is.

Azt láttuk, hogy első bortörvényünk, 1893-ban, elsősorban arra fókuszált, mi az, ami nem bor. Ehhez kapcsolódnak az első eredetvédettségre vonatkozó szabályok is: elsődlegesen védte a tokaji borok készítését és nevét is. Védte aztán a borvidékeket, amikor megállapította, hogy aki „bort oly vidék megjelölésével hoz forgalomba, mely vidéken az nem termett, illetőleg mely vidék jellegének meg nem felel”, az bizony kihágást követett el. És védte a szőlőtermelést, a fajtákat, amikor is megállapította, hogy kihágás az is, amikor olyan névvel hoznak forgalomba bort, amilyen fajtából az viszont nem készült.

Az egyértelmű hát, hogy a hazai eredetvédelem három pillérével már ekkor is foglalkoztak eleink: fajtavédelem, földrajzi eredetvédelem, és ez utóbbin belül külön tételként Tokaj védelme. Az első kettő pillérrel foglalkozunk tovább, Tokaj külön védelme gyakorlatilag egy tankönyvnyi terjedelmet megér.

Az 1893-as végrehajtási rendelet kimondja, hogy amennyiben valaki földrajzi névvel akarja forgalomba hozni a bort, akkor azt csak azzal a névvel lehet forgalomba hozni, a név pedig a borvidék, a helység vagy a hegy (sic) lehet.

Fajtavédelem esetében pedig, ha különböző vidékekről származó szőlőkből készült a bor, akkor annak a (bor)vidéknek a nevét használhatta, amelyikre leginkább jellemző az így létrejött, elkészített bor. Küvé boroknál engedték, hogy azt a fajtát feltüntesse a forgalomba hozó, amely fajtára leginkább jellemző a küvé. Fontos továbbá a teljes hazai eredetvédelem vonásában, hogy külföldi bort semmilyen hazai név vagy borvidék alatt nem lehetett forgalomba hozni.

A továbbfejlődés elég hamar bekövetkezett, méghozzá egy alapvetően érdekes tematikájú szabályozással. A filoxéra pusztítása elemi erővel követelte meg, hogy az ellenálló alanyfajtákra ráoltott szőlők (újra)telepítését az állam is elősegítse. Ennek pénzügyi elemeit 1896-ban szabályozták, ekkor gyorsult fel a szőlőtermő tájaink rehabilitációja. Az eredetvédelemmel pedig ez úgy kapcsolódott össze, hogy ekkor határozták meg először azt, hogy az akkori borvidékekre milyen fajtákat lehet telepíteni. Mert egyszerűen csak az előírt, megjelölt fajták szerinti telepítésre kapták kölcsönt a gazdák. Ez a lépés egyértelműen egy, a természeti körülményekkel összhangban lévő, versenyképes borászatot az alaptermék oldaláról megteremteni hivatott, előrevivő lépés volt.

Ebből az intézkedésből tudhatjuk meg, hogy a tokaji mellett a somlói (somlyói) és a badacsonyi borvidéken is tilos volt már akkor is vörösborszőlő-fajtát telepíteni, ugyanakkor pl. a ma már csak Badacsonyban telepíthető Budai Zöld fajtát ekkor még a budai (buda-sashegyi), a neszmélyi vagy a somlyói borvidéken is lehetett telepíteni. Az is látható, hogy a fajták eredetével és elnevezésével kapcsolatosan voltak még „zavarok az erőben”: az akkor még egyben lévő villány-pécsi borvidéken lehetett furmintot telepíteni, más nevén kéknyelűt… Ugyanitt csak a kadarkát támogatták az újratelepítés során a vörösborszőlő-fajták közül… Alakul ez a Pécsi Kadarka, kérem szépen..

A két világháború közötti korszak továbblépése a pontosítás volt. Megerősítést nyert a „címkére az igazat, csakis a színtiszta igazat” elve, azaz, a bort csak olyan névvel, és csak olyan borvidék (település, termőhely) megjelölésével volt szabad forgalomba hozni, amelyből és ahol az termett. Szigorítottak a küvé borok elnevezési lehetőségen, a fajtát kizárólag a rá jellemző felismerhetőség esetén volt szabadott ráírni. Új elem a vörösborok egyértelmű meghatározása is, ez elsősorban azt a pozitív hozadékot eredményezte, hogy először a borászatunk szabályozástörténetében központilag meghatározták, mi a sillerbor: kék szőlőből készült, de a héjakon való erjesztés nélkül szűrt bort tekintették annak. Ha így készült, akkor lehetett sillerként forgalomba hozni a bort. A vörösbor pedig kizárólag kék szőlő héjon erjesztése eredményeként jöhetett már csak létre, azaz, ez a szabályozás már egyértelműen kizárja a vörös- és fehér borok összeházasításával létrejött borok forgalomba hozatalát.

A borkategóriák közül az 1924-es szabályozás alkotja meg a csemegebor, mai nevén likőrbor fogalmát, és lehetséges elkészítési módozatait. Továbblépésnek tekinthető, hogy ezzel egyidejűleg elrendelték a külföldi desszertborok külön forgalomba hozatalának lehetőségét, teljesen külön tárolás feltételével, tovább, ha nem haladja meg a 22,5%-ot az alkoholtartalmuk (madeira, malaga, sherry, marsalai, korinthoszi, oportó, stb. borokról van szó). Minden más, tehát nem különleges, „híres” erős desszert vagy csemegebor behozatala tilos volt, a hamisítványaival (utánzataival) együtt, amellyel egyértelműen a hazai piacot védték. Itt kell megjegyezni, hogy a must javítását ekkor már tiltották külföldi töppedt szőlővel, mazsolával, aszúsodott szőlővel, stb., történő hozzáadással, ezek csak hazai termésűek lehettek. Nem elsősorban az eredetvédelmet, sokkal inkább a minőségvédelmet szolgálta az az előírás is, hogy az értékesítéskor ezt a tényt, ha a fenti módon javították a mustot, tudomására kellett hozni a vevőnek (a borpárlattal történő javítással egyetemben). Az általános fajtavédelmet szolgálta viszont az amerikai direkt termőkhöz való hozzáállás: ha fajtaborként hozták forgalomba, csak a nevüket volt szabad feltüntetni, ha házasították őket, akkor csak a bor szín szerinti megnevezését és a házasítás tényét lehetett a címkére írni (pl. othellóval kevert vörösbor).

A tisztánlátást, az általános eredetvédettség növelését jelentette az is, mindkét irányban, hogy a tokaji borvidéken kívül előállított aszúborok nevében mindig fel kellett tüntetni az előállítás (termelés) helyét (település szintig).

De hol van a Pécsi Kadarka?

Íme: az 1936-os bortörvényünk rendelte el először, hogy jó néhány, „fokozottabb védelemre érdemes nemesebb szőlőfajtákat” származási bizonyítvánnyal kell ellátni. És ezek felsorolása az alábbi:

a) Soproni veltelini,

b) Móri ezerjó,

c) Somlyói (sic) furmint,

d) Badacsonyi rizling,

e) Badacsonyi kéknyelű,

f) Badacsonyi furmint,

g) Badacsonyi muskotály,

h) Badacsonyi auvergnas gris,

i) Balatonfüredi rizling,

j) Szekszárdi kadarka,

k) Pécsi kadarka,

1) Villányi kadarka,

m) Gyöngyösi (Visontai) kadarka,

n) Egri kadarka,

o) Egri bikavér,

p) Tokajhegyaljai (sic) szamorodni,

q) Tokajhegyaljai máslás,

r) Tokajhegyaljai fordítás,

s) Tokajhegyaljai aszú (puttonyszám megjelölésével, vagy anélkül), és végül

 sz) Tokajhegyaljai essentia (eszencia).

A fenti fajtákat csak a nevükön megnevezett borvidék „hegyi szőlőiben” termett szőlőkből lehetett készíteni. Hogy mi az a „hegyi szőlő”? Hát, a hegyoldalakon vagy lejtőkön, valamint a hegyekkel földrajzilag szorosan és közvetlenül összefüggő, magasabb fekvésű, nem laza homoktalajú területeken fekvő szőlők összessége, amelyek az alföldi, a felföldi és nyírségi (igen, olyan is volt…) borvidéken kívül bármelyik többi borvidéken előfordulhatnak.

És ez így volt 1959-ig.

A többit már ismerik.

„Bölcske a Tolnai borvidék tolnai körzetének tagja. 380 pincéből és présházból álló területe egy sajátos, egyedi pincefalut alkot, ahol az évenkénti Falunapok keretében több ezer fős látogatót vonzó borfesztivált szervezünk a település napján. Az évenkénti borversenyek komoly fejlődést hoztak a szőlő és bortermelésben. Ennek köszönhetően a bölcskei borok egyre inkább megállják a helyüket a megyei és országos versenyeken.” Olvasható a település hivatalos honlapján, amely helyenként igen gazdag a helytörténeti, földrajzi, néprajzi emlékek bemutatásában.

Az idézetben is hivatkozott borversenyek igen tekintélyes múltra vezethetőek vissza: mint ahogy dr. Sűrű János, a versenyt szervező bizottság vezetője, a helyi Agro-Bölcske Zrt. vezérigazgatója, a keszthelyi agráregyetem címzetes egyetemi docense elmondta, a 47. volt az idei. Szép szám, főként azért, mert nem kap olyan nagy hírverést egy ilyen helyi/körzeti borverseny, mint amekkorát, akár csak a borral kapcsolatos érdeklődők számára, kellene kapnia. Nem menti a helyzetet az sem, hogy más, hasonló, kisebb vagy nagyobb múltú helyi versenyek sem kapnak…

Az idei esztendőben a meteorológiai tél utolsó napján, február 28-án került sor a rangos versenyre, amelyen ezúttal sikerült részt venni Ladányi Attila barátom közreműködésével. Igazi kibicek voltunk, mert, hát, amíg nincs WSET intermediate papírom, addig azért nem ülnék be bírálni, volt a válasz magyarázata, hogy miért nem, viszont nagyon jó ellátásban részesültünk, főként, miután kiderült, a pécsi Borcsütörtök számára jöttünk információt, esetleg borokat gyűjteni. Hamar komoly, egész napos pártfogónk is akadt az egyik jelentős helyi bortermelő, ifj. Baranya István személyében. Ő egyébként a község polgármestere is tavaly ősz óta, így dupla volt a megtiszteltetés. Innen is, még egyszer köszönjük a vendéglátást, neki is, Jánosnak is, valamint Meretei Lászlónak is, aki a helyi Kertbarátok Kör vezetőjeként a konkrét versenyszervezési feladatokat látta el.

Az ő információi alapján tudtuk meg, hogy a honlapon említett kb. 380 présház tulajdonosai egykor mintegy 200 hektáron műveltek szőlőt, amely mára kb 90 hektárra apadt. Ha a történelmi adatot tekintem, akkor ez minimum 380 termelő családot jelentett, átlagosan egy magyar kataszteri hold területtel. Elég nagy számok ezek, akármennyire is 3 ezer körüli a lakosságszám, sőt, 1910-ben, a Révai Nagy Lexikona szerint 4584 lakosa volt a tolnai megyei nagyközségnek! 200 hektár, az akárhogy is osztjuk, szorozzuk, kb. 18 000 hl, ami 1,8 millió liter bor. Ha az egy évszázaddal korábbi kb 15 literes fejenkénti éves borfogyasztást kétszeresen is vesszük (elvégre borvidéken vagyunk), és beszorozzuk az akkori 4,5 ezres lakosságszámmal, akkor azt kapjuk, hogy a település lakossága az általa megtermelt bornak még a 10%-át sem itta meg, azaz, minden kétséget kizáróan elsőszámú kereskedelmi cikke volt a bölcskeiknek a boruk. Ez a megmaradó és értékesített mennyiség jóval több, mint félmillió koronás bevételt eredményezett a múlt századforduló alatt, amiből legalább ezer tanítói állás éves jövedelmét lehetett fedezni… Az egykor volt magas népességszám, a település megtartó ereje és fejlődése gyökerét tehát látjuk. Mi a helyzet mára?

Az idei versenyen több, mint 200 minta indult, a következő kategóriákban: új fehérborok, új vörösborok, rozék-sillerek, óvörösborok, ófehérborok. Utóbbiakhoz egy kis magyarázat, egyben talán az egyetlen kritika: ezekben a kategóriákban minden, nem 14-es évjáratú bor indult, azaz, a bortv. értelmében nem csak óborok, tehát ez a két kategória sokkal inkább szolgálna rá az évjáratos elnevezésre.

A verseny magas színvonalat hozott, közel negyven bor lett aranyérmes a kategóriákban, összesen. Az évjáratos fehérborok versenyét Berek Mihály nyerte meg, 13-as sárgamuskotály borával, Tomolik János előtt, akinek szintén 13-as sauvignon blanc-ja végzett a második helyen. Az új fehérborok között Tomolik János chardonnay bora nyert. Az évjáratos vörösborok mezőnyét dr. Sűrű János 12-es cabernet sauvignonja nyerte, szoros versenyben Tomolik János szintén 12-es, szintén cabernet sauvignonja, saját, 13-as cabernet sauvignonja és Meretei László 12-es kékfrankosa előtt. Meg lehet tehát jegyezni, a szervezők mint versenyzők is kitettek magukért. A siller kategóriában Tomolik János sillere nyert dr. Tóth Mihály cabernet sauvignon sillere előtt. A rozé kategóriában Tomolik János cabernet sauvignon-kékfrankos rozéja győzte le Keresztes Pál cabernet sauvignon rozéját.

Látható, hogy egy nevet mindenképp érdemes megjegyezni, Tomolik Jánosét, akinek amellett, hogy kiváló borai vannak, nemcsak hazájukban proféta ezekkel a borokkal: a rozé aranyérmes bora volt a 2014-es Miklós-napi országos rozé borverseny egyik győztese is! Nem véletlen, hogy ennek a beszámolónak lesz egy második része is…

Volt szerencsénk kóstolni mindkét kiemelt rozé bort, nagyon szép, kerek, kellemesen, de nem tolakodóan illatos, finom, száraz rozé volt mindkettő, kategóriájának legjobbjai. Az évjáratos vörösek itt kiemelt első négy helyezettje is mind „megvolt”, csak a legjobbakat lehet elmondani róluk. Sűrűék borai kiválóan hozták a fajtajelleget, a 12-es már inkább a kávés-dohányos, érett vonulatot, a 13-asban még a frissebbekre jellemző fűszerpaprikás illat és zamat volt az erősebb. A Tomolik-féle 12-es cab.sauv is hasonló volt, csak nüanszok döntöttek/dönthettek. A Meretei-féle kékfrankossal pedig talán az lehetett a legfőbb baj, hogy kékfrankos, és a prekoncepció, miszerint, nehogymá’ egy kékfrankos megverje a „cabsavokat”, lehet, hogy tudat alatt működött. Egy nagyon szép, hamisítatlan kékfrankos ízvilágú, de már lekerekedett savakkal rendelkező, jól iható, markáns bort kóstolhattunk. És, hát megkóstoltuk ennek a 13-as változatát, amely egy, helyenként 0,5 kg-os terhelésre visszavett területről származik, mit mondjak, lehet, hogy megvan a 16-os abszolút győztes is?...

A versenynek otthont adó egykori nyári vadászkatély és a szervezők jóvoltából, néhány, környékbeli őz bánatára, őzpörkölttel tehettük még emlékezetesebbé a látogatást, és így az első felvonást.

Bölcske, szép munka volt, reméljük, hogy mihamarabb már nem csak két, piacképes (=adóraktárral rendelkező) termelő lesz erről a vidékről.

Természetesen csak hét boré, az első továbbra is meglepetés, ki kell találni:-).

 Bujdosó Dél-Balatoni Szextáns (Rajnai Rizling) 2013

Rajnai Rizling a viszipusztai Csirip-tetőről, első töltésű 225 literes tölgyfahordóban erjesztve, 2014. júliusában palackozva. Fajtajelleges illatát szépen fűszerezi a fahordós aromavilág, savtartalma az évjáratot meghazudtoló, köszönhetően a dűlő és a fajta ideális kölcsönhatásának

 Thumerer Egri Királyleányka 2013

Halvány zöldessárga szín, enyhén muskotályos friss szőlővirág illat, üde, karcsú, lendületes bor, szép savháttérrel.

 Szeremley Badacsonyi Szeremley Rizling 2013

Badacsonyi olaszrizling és rajnai házasítása. Hűtött tartályban erjedt, majd egy éven át érett nagy hordókban. Derűsen déli hangulat, virágos rizling, finom savak, szép tartás. Szőlővirág, citrusok, leheletnyi maradékcukor.

 Miklóscsabi Csakazízéér Ezerjó 2013

100% ezerjó a Csóka-dűlő mészköves talajáról, 30 éves tőkékről. Hordóban, spontán erjedt, majd ugyanott érett 10 hónapon át. Illatos, ásványos, telt, élénk „móri” savakkal.

 Hilltop Prémium Chardonnay 2013

Gyümölcsös, telt, kerek, vastag, intenzíven és nagyon harmonikusan érett, kiemelkedő száraz bor a rómaiak kedvenc dűlőjéről, a Pap-hegyről szedett gyönyörű, válogatott szőlőfürtök termése. 

Porgányi Tokaji Furmint 2013 száraz

A furmint eredetét a mai napig titok fedi, sokan Olaszországból és a Szerémségből származtatják. A 18. században Tokaj-Hegyalja meghatározó fajtája lett. Meghatározó szőlője az aszúnak is, mert rendkívül jól aszúsodó fajta.

Ásványos, kötött, mély vulkáni talajokon hozza legjobb formáját, melyet tükröz a pince 2013-as évjárata is, amellyel a hosszan elnyúló meleg időjárásnak köszönhetően magas alkohol párosul. Szép savaival összhangban egy kis maradék cukorral bontakozik ki a legjobban. Illatában-ízében meghatározóak a zöldalmás, birses, körtés jegyek, melyek hosszan elnyúló kellemes almás utóízt adnak.

A palack felbontása után érdemes szellőztetni, hogy kellőképpen kinyíljanak benne a gyümölcsös jegyek.

 Tokajicum Tokaji Kedves Cuvée 2013

Ennek a „kedves” bornak illatában az aszalt fügét, és a sárgabarackot fedezhetjük fel. Ízben ezeket a gyümölcsös aromákat kiegészíti a birs és az érett körte zamata. A bor egyesíti a három Tokaj-hegyaljai fajta pozitív tulajdonságait, a Furmint adja a testet, a Hárslevelű és a Sárgamuskotály az illatot és a gyümölcsösséget.