Hogy mi?

Igen, a Pécsi Kadarka, a Pécsi borvidék első, és tkp. mindmáig egyetlen eredetvédett (származásvédett) bora. Vörösbor, jól olvassák, egy fehérboros borvidékről. Vagy tán nem is volt (annyira) fehérboros (mindig) ez a borvidék? Meglátjuk ezt is.

Azt láttuk, hogy első bortörvényünk, 1893-ban, elsősorban arra fókuszált, mi az, ami nem bor. Ehhez kapcsolódnak az első eredetvédettségre vonatkozó szabályok is: elsődlegesen védte a tokaji borok készítését és nevét is. Védte aztán a borvidékeket, amikor megállapította, hogy aki „bort oly vidék megjelölésével hoz forgalomba, mely vidéken az nem termett, illetőleg mely vidék jellegének meg nem felel”, az bizony kihágást követett el. És védte a szőlőtermelést, a fajtákat, amikor is megállapította, hogy kihágás az is, amikor olyan névvel hoznak forgalomba bort, amilyen fajtából az viszont nem készült.

Az egyértelmű hát, hogy a hazai eredetvédelem három pillérével már ekkor is foglalkoztak eleink: fajtavédelem, földrajzi eredetvédelem, és ez utóbbin belül külön tételként Tokaj védelme. Az első kettő pillérrel foglalkozunk tovább, Tokaj külön védelme gyakorlatilag egy tankönyvnyi terjedelmet megér.

Az 1893-as végrehajtási rendelet kimondja, hogy amennyiben valaki földrajzi névvel akarja forgalomba hozni a bort, akkor azt csak azzal a névvel lehet forgalomba hozni, a név pedig a borvidék, a helység vagy a hegy (sic) lehet.

Fajtavédelem esetében pedig, ha különböző vidékekről származó szőlőkből készült a bor, akkor annak a (bor)vidéknek a nevét használhatta, amelyikre leginkább jellemző az így létrejött, elkészített bor. Küvé boroknál engedték, hogy azt a fajtát feltüntesse a forgalomba hozó, amely fajtára leginkább jellemző a küvé. Fontos továbbá a teljes hazai eredetvédelem vonásában, hogy külföldi bort semmilyen hazai név vagy borvidék alatt nem lehetett forgalomba hozni.

A továbbfejlődés elég hamar bekövetkezett, méghozzá egy alapvetően érdekes tematikájú szabályozással. A filoxéra pusztítása elemi erővel követelte meg, hogy az ellenálló alanyfajtákra ráoltott szőlők (újra)telepítését az állam is elősegítse. Ennek pénzügyi elemeit 1896-ban szabályozták, ekkor gyorsult fel a szőlőtermő tájaink rehabilitációja. Az eredetvédelemmel pedig ez úgy kapcsolódott össze, hogy ekkor határozták meg először azt, hogy az akkori borvidékekre milyen fajtákat lehet telepíteni. Mert egyszerűen csak az előírt, megjelölt fajták szerinti telepítésre kapták kölcsönt a gazdák. Ez a lépés egyértelműen egy, a természeti körülményekkel összhangban lévő, versenyképes borászatot az alaptermék oldaláról megteremteni hivatott, előrevivő lépés volt.

Ebből az intézkedésből tudhatjuk meg, hogy a tokaji mellett a somlói (somlyói) és a badacsonyi borvidéken is tilos volt már akkor is vörösborszőlő-fajtát telepíteni, ugyanakkor pl. a ma már csak Badacsonyban telepíthető Budai Zöld fajtát ekkor még a budai (buda-sashegyi), a neszmélyi vagy a somlyói borvidéken is lehetett telepíteni. Az is látható, hogy a fajták eredetével és elnevezésével kapcsolatosan voltak még „zavarok az erőben”: az akkor még egyben lévő villány-pécsi borvidéken lehetett furmintot telepíteni, más nevén kéknyelűt… Ugyanitt csak a kadarkát támogatták az újratelepítés során a vörösborszőlő-fajták közül… Alakul ez a Pécsi Kadarka, kérem szépen..

A két világháború közötti korszak továbblépése a pontosítás volt. Megerősítést nyert a „címkére az igazat, csakis a színtiszta igazat” elve, azaz, a bort csak olyan névvel, és csak olyan borvidék (település, termőhely) megjelölésével volt szabad forgalomba hozni, amelyből és ahol az termett. Szigorítottak a küvé borok elnevezési lehetőségen, a fajtát kizárólag a rá jellemző felismerhetőség esetén volt szabadott ráírni. Új elem a vörösborok egyértelmű meghatározása is, ez elsősorban azt a pozitív hozadékot eredményezte, hogy először a borászatunk szabályozástörténetében központilag meghatározták, mi a sillerbor: kék szőlőből készült, de a héjakon való erjesztés nélkül szűrt bort tekintették annak. Ha így készült, akkor lehetett sillerként forgalomba hozni a bort. A vörösbor pedig kizárólag kék szőlő héjon erjesztése eredményeként jöhetett már csak létre, azaz, ez a szabályozás már egyértelműen kizárja a vörös- és fehér borok összeházasításával létrejött borok forgalomba hozatalát.

A borkategóriák közül az 1924-es szabályozás alkotja meg a csemegebor, mai nevén likőrbor fogalmát, és lehetséges elkészítési módozatait. Továbblépésnek tekinthető, hogy ezzel egyidejűleg elrendelték a külföldi desszertborok külön forgalomba hozatalának lehetőségét, teljesen külön tárolás feltételével, tovább, ha nem haladja meg a 22,5%-ot az alkoholtartalmuk (madeira, malaga, sherry, marsalai, korinthoszi, oportó, stb. borokról van szó). Minden más, tehát nem különleges, „híres” erős desszert vagy csemegebor behozatala tilos volt, a hamisítványaival (utánzataival) együtt, amellyel egyértelműen a hazai piacot védték. Itt kell megjegyezni, hogy a must javítását ekkor már tiltották külföldi töppedt szőlővel, mazsolával, aszúsodott szőlővel, stb., történő hozzáadással, ezek csak hazai termésűek lehettek. Nem elsősorban az eredetvédelmet, sokkal inkább a minőségvédelmet szolgálta az az előírás is, hogy az értékesítéskor ezt a tényt, ha a fenti módon javították a mustot, tudomására kellett hozni a vevőnek (a borpárlattal történő javítással egyetemben). Az általános fajtavédelmet szolgálta viszont az amerikai direkt termőkhöz való hozzáállás: ha fajtaborként hozták forgalomba, csak a nevüket volt szabad feltüntetni, ha házasították őket, akkor csak a bor szín szerinti megnevezését és a házasítás tényét lehetett a címkére írni (pl. othellóval kevert vörösbor).

A tisztánlátást, az általános eredetvédettség növelését jelentette az is, mindkét irányban, hogy a tokaji borvidéken kívül előállított aszúborok nevében mindig fel kellett tüntetni az előállítás (termelés) helyét (település szintig).

De hol van a Pécsi Kadarka?

Íme: az 1936-os bortörvényünk rendelte el először, hogy jó néhány, „fokozottabb védelemre érdemes nemesebb szőlőfajtákat” származási bizonyítvánnyal kell ellátni. És ezek felsorolása az alábbi:

a) Soproni veltelini,

b) Móri ezerjó,

c) Somlyói (sic) furmint,

d) Badacsonyi rizling,

e) Badacsonyi kéknyelű,

f) Badacsonyi furmint,

g) Badacsonyi muskotály,

h) Badacsonyi auvergnas gris,

i) Balatonfüredi rizling,

j) Szekszárdi kadarka,

k) Pécsi kadarka,

1) Villányi kadarka,

m) Gyöngyösi (Visontai) kadarka,

n) Egri kadarka,

o) Egri bikavér,

p) Tokajhegyaljai (sic) szamorodni,

q) Tokajhegyaljai máslás,

r) Tokajhegyaljai fordítás,

s) Tokajhegyaljai aszú (puttonyszám megjelölésével, vagy anélkül), és végül

 sz) Tokajhegyaljai essentia (eszencia).

A fenti fajtákat csak a nevükön megnevezett borvidék „hegyi szőlőiben” termett szőlőkből lehetett készíteni. Hogy mi az a „hegyi szőlő”? Hát, a hegyoldalakon vagy lejtőkön, valamint a hegyekkel földrajzilag szorosan és közvetlenül összefüggő, magasabb fekvésű, nem laza homoktalajú területeken fekvő szőlők összessége, amelyek az alföldi, a felföldi és nyírségi (igen, olyan is volt…) borvidéken kívül bármelyik többi borvidéken előfordulhatnak.

És ez így volt 1959-ig.

A többit már ismerik.