Még soha nem voltunk ilyen igazi, kirándulós birtoktúrán, lehet mondani, ideje volt elkezdeni. Kétségtelen, némi tartás volt bennem az ilyen kezdeményezéseket tekintve, hiszen, végülis, a program gerincét egy olyan tevékenység adja, amiért nem igazán érthető, hogy miért is fizet az emberfia: elvégre, közforgalmú utakon közlekedünk, még, ha, dűlőutak is ezek. Kétségtelen, takarnetből kigyűjtve drágább lenne, mint befizetve, és térképet kapva, de mégis…
Összegezve: nem csalatkoztunk az elhatározásunkban, a Heimann birtoktúra minden elemében hozta az ilyen rendezvényektől gondolom elvárhatót. Gyönyörű tájak, szép szőlők és kertek, ismert borok örömmel történő megkóstolása, ismeretlen emberekkel örömmel történő találkozás, a pincészet névadó „stratégájával” (saját maga jellemzése ez, nem először) egy velős pincelátogatás csattanóként – nos, ez még azt a kellemetlen mellékkörülményt is elfeledtette, hogy Ildi és Detty rengeteg fotózása miatti lassú haladásunk következtében egy kézilabda pályányi cumulonimbustól sikerült bőrig áznunk. A céltól 200 méterre…
A túráról. A Kápolna térnél indult a 11,2 km-es túra, hogy mindjárt a Porkoláb-völgybe felkapaszkodva az elején túlessünk a legmeredekebb részen. A Céh-keresztnél elhaladtunk a kadarka klón kísérlet helyszíne mellett, aztán meredeken lefordultunk a Porkoláb-völgybe, hogy hosszú séta után elérjünk az első lyukasztó pontig. Az itt található Heimann birtoktestet a leghosszabb etap után követte a Baranya-völgyi. Előbb kiértünk a műútra, itt a fáradtabbak és/vagy helyismerettel rendelkezők akár az éppen érkező 5-ös helyi járattal mehettek volna két megállót, rövidítve ezt a szakaszt. Igaz, akkor kevésbé láthatták volna a Bodri-pincészetet, és kevésbé tudtak volna elmeditálni azon, hogy akár egy Gurovica túrával is bővíthették volna – „látókörüket”. Mivel a Bati-keresztnél felállított fröccspont még messze volt, ezért volt egy komolyabb gondolata egy kis frissítőhöz Bodriéknál…J. A szemközti kecskefarm sajtjait is kóstolgatva közben…
Elhessegettük az ötletet, pláne, hogy betértünk a Baranya-völgy elejébe, amelyben aztán megkezdtük a második meredek kaptatót, és amelynek vége felé elhaladtunk egyik kedvenc tételem szülő helyénél, az Alte Reben kékfrankos tőkék mellett. Az itt elhelyezett második ellenőrző pont után következett a túra túraként is legpáratlanabb szakasza: a Baranya-völgyből a Szarvas szurdikba tértünk be, itt egyben a Dél-Dunántúli Kék Túra útvonalán haladva. A szurdok tetejére érve az egész dombság legmagasabb (286m) pontjára értünk, a Bati kereszthez. Szenzációs panoráma, a kilátóról a pannon táj szenzációs látványa, a fröccsponton pedig egy szenzációs zsíros kenyér várta az itt már meglehetősen fáradt túrázót. A Mammarózából készül fröccs nemkülönben jól esett.
A túra harmadik etapja jött eztán, ez volt a legkönnyebb szakasz, a Batitól vissza a Porkoláb-völgyig, végig a dombgerincen, el a Tringa pince mellett (ők is kiállhattak volna, lett volna rá igény, ld. még Bodri), majd a Szoboszlay birtokot is elhagyva (szintén zenész…) zártuk be a kört (hogy a legendás túrázó-ismeretterjesztő sorozat harmadik részének végét idézzem fel). A Céh keresztnél viszont már nem újra a Porkoláb-völgybe, hanem a cél felé, az Iván-völgybe fordultunk. Itt ért minket az eső is, meg a célban a kékfrankos is. Utóbbinak lényegesen jobban örültünk…
A ráadás túra lényegesen rövidebb volt, egyszersmind szép búcsú a naptól. Zoltán (az idősebbik) vezetésével a pincében tettünk látogatást. Pontosabban, a teljes termelési rendszert át lehetett tekinteni, hiszen a túra az erjesztő szekcióban kezdődött. Itt láthattunk amforát, pontosabban doliumot, mindjárt hármat, valamint fa erjesztő kádakat, amelyekkel a cél, hogy a modern technológiát segítségül hívva a hagyományos erjesztési eljárásokhoz tudjanak visszafordulni: „a kétségtelen marketing zajon túl egyértelmű, hogy a szőlők egy részének ízvilágban, textúrában jót tesz, ha nem a semleges acéltartályos erjesztést kapja.” Folytattuk a sort a hagyományos erjesztő részlegen („mégiscsak ezt várja el a piac döntő része”), elhaladtunk azt a palackozó mellett is. Ezt a barik hordós tároló helyiség követte („kiváló helyen vannak a magyar hordógyártók a világ barik gyártásában, az itteni tölgyekből készült fa sokat ad hozzá a borhoz; igaz, ezek a hordógyártók amerikai, olasz tulajdonúak…”).
A túra érdemi része a nagyfahordós pince részlegben fejeződött be, ahol a klasszikus piros színűre festett acélabroncsokkal rendelkező 500 literes fahordók között tudtunk meg részleteket a saját értékesítési irányokról („szándékos döntés a gasztro értékesítés túlsúlya”). A magyar bor helyéről a világban („a filoxéra előtti harmadik helyünk a múlté, Trianonnal és a második világháborúval kiestünk a fő vérkeringésből, és az 1%-os részarány azt mutatja, hogy pont nulla a helyünk jelenleg; a fő feladat nem hamis illúziókba kergetni magunkat, és nem is rákenni a felelősséget a külvilágra, hanem leszegett fejjel haladni a fejlesztés útján”). Végül pedig a borgazdasági ars poeticáról is magvas, velős gondolatoknak lettünk hallgatósága („a gondolati örökségként hozott zéró összegű játékból és az ezzel járó gazdasági helyben járásból kitörni a nyer-nyer állapotú gondolkodás, és az eszerint történő gazdaságfejlesztés és gazdasági fejlődés felé igen nehéz helyben is, nem csak országosan, de kétségtelen, a borvidék folyamatosan, töretlen, bár nagyon nagy küzdelmek árán fejlődik”).
Köszönet a szervezésért, a borokért és a gondolatokért is.
Ha lesz jövőre is, akkor veletek ugyanitt.
