Vagy csak jó bortermőhely? Vagy csak különleges minőségű bor?

Inkább az utóbbiak. A rendszerváltás előtti és utáni jó bő másfél-másfél évtized nem ismerte az OEM, az OFJ és hasonló fogalmakat, ellenben saját logikája szerint azért rendszerezett. És tulajdonképpen, első látásra, nem is nagyon sokban eltérő módon a mostanitól.

A 70-es évek szabályozása felváltotta a létezett szocializmus korai szakaszának meglepő módon még az előző korszakra némiképp hajazó, bár azt már több területen módosító szabályozását, és egy, a korábbitól eltérő szabályozási rendszert épített fel.

A bor persze továbbra is nem más, mint „a szőlőből származó must vagy a cefre szeszes erjedése”, csakhogy a további tagozódás már minőség osztályba sorolás szerinti: asztali bor, tájbor, minőségi bor, különleges minőségű bor. Ja, és még muzeális bor is. Továbbá, likőrbor, mely lehet csemegebor, ürmösbor, fűszerezett bor. És még persze a szénsavas bor, amely pedig üdítő jellegű bor, gyöngyöző bor, habzóbor vagy pezsgő lehet. Ezen kategória szerinti borokat lehet csak forgalomba hozni, tehát a jó öreg törkölybort (csigert, lőrét) csak házi felhasználásra lehet készíteni (és ott sem korlátlanul, de erről talán egyszer később).

De mik is ezek a kategóriák, különösen az első halmazéi? Ifjúkorunkban fújtuk őket kívülről: az asztali bor 13 fokos mustból kell legyen legalább, a tájbor már 15 fokosból, a minőségi bor már 17 fokosból, a különleges minőségű bor meg legalább 19 fokosból. Ma már tudjuk, ez csak féligazság, sőt, negyed. Először is, a minőségi bor is ekkor még csak minimum 15 fokos mustból kellett legyen (később már valóban 17-esből), viszont azért fontos adalék, hogy a minőségi bor maximum 12t/ha, a különleges minőségű pedig maximum 10t/ha termésű ültetvényből származik. Azaz, 120 mázsa, illetve 100 mázsa szőlőből hektáronként. Nocsak-nocsak: ha emlékszünk, akkor az OFJ-hez max. 120 hl, az OEM-hez max. 100 hl lehetséges hektáronként. De mennyi lesz 120, illetve 100 mázsából? Nos, legfeljebb 70%-nyire préselhető ki, azaz 84, illetve 70 hl keletkezhet ebből. Magyarán, az elhajló, a nemzetközi (most éppen uniós) szabályozási irányhoz képest más logikájú hazai szabályozás ebben az időszakban keményebb termelési korlátozást jelentett, mint a mai.

Ehhez hozzá kell tenni, hogy ezek a minőségi kategóriák is megfogalmaztak bizonyos földrajzi származási kritériumokat. A tájbor esetében a szőlőnek legalább valamely szőlőtermő tájunkról kellett származnia, a minőségi és a különleges minőségű bor esetében már meghatározott borvidékről vagy borhelyről kellett származzon. Mindhárom esetben pedig a szőlőfajta is jellemző, az adott földrajzi helyre meghatározott, államilag elismert kellett legyen. A különleges minőségű bor esetében a szőlő érett vagy tőkén túlérett, esetleg töppedt vagy aszúsodott termésű is lehetett. Muzeális kategória esetén legalább öt éves minőségi vagy különleges minőségű borról beszélhetünk.

Ez tehát tiszta sor, azt látni lehet, hogy nem engedett ez a korszak sem különösebb pancsolást, elég rigorózus volt, ami a minőségi követelményeket illeti.

De a földrajzi determinációt tekintve, elég sejtelmesnek tűnik két kategória, a szőlőtermő táj és a bortermő hely. Merthogy a borvidék az világos, itt is olyan termőhely, amely „több szomszédos település közigazgatási területére kiterjedően azonos éghajlati, domborzati, talajtani adottságokkal, jellemző fajtaösszetételű, művelésű ültetvényekkel, szőlő- és bortermelési hagyományokkal rendelkezik”, valamint „a településenként a borvidéki besorolásra előírt termőhelyi kataszteri osztályú terület legalább 7%-kal, a szőlőültetvények területe pedig legalább 4%-kal részesedik a mezőgazdaságilag művelt területből”. A százalékokig teljesen ugyanaz a mostani szabályozás is. De mit jelent a szőlőtermő táj? Nos, az nem más, mint „az ország gazdaságföldrajzi egysége, amelyeken belül borvidékek, borhelyek és egyéb szőlőtermő helyek helyezkednek el”. Ilyenek voltak:

1. Alföldi szőlőtermő táj

Bács-Kiskun, Békés, Csongrád, Jász-Nagykun-Szolnok, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék közigazgatási területe, valamint Pest megyének és Budapestnek az Alföldhöz tartozó területe.

2. Észak-Dunántúli szőlőtermő táj

Fejér, Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom, Vas, Veszprém megyék közigazgatási területe, valamint Pest megyének és Budapestnek a Dunántúlhoz tartozó területe.

3. Dél-Dunántúli szőlőtermő táj

Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék közigazgatási területe.

4. Észak-Magyarországi szőlőtermő táj

Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves és Nógrád megyék közigazgatási területe, valamint Pest megyének Észak-Magyarországhoz tartozó területe.

Ilyen kategóriát ma már nem ismer a szabályozás, de nem minden alap nélküli ez a tipizálás: A XIX. sz. végi borvidéki besorolások is megyék, legfeljebb járások szerinti besorolások voltak, ez alól kivételt csak a tokaji borvidék jelentett már akkor is. Pl. a Pécsi borvidék egész Baranyát, sőt még a Balaton-parti járások kivételével a teljes Somogy megyét is magába foglalta, nem nevesítettek külön községeket és városokat azon belül. Az alapvető logika persze emögött a szinte az egész országra kiterjedő, általános szőlőtermesztés és borkészítés volt, ami nyilván területileg is mindet lefedő (lefedni próbáló) megoldásokat kívánt. Ennek az elgondolásnak a mai túlélése, utóélete az OFJ szabályozás engedékenységében található meg (amennyiben megengedi a borvidéken kívüli területeken előállított borok forgalomba hozatalát is, ilyetén besorolás mentén, na nem általánosan).

A borhely ezzel szemben az „a termőhely, amely a borvidékre jellemző környezeti adottságaival, termelési hagyományaival, jellemző borminőségével, termőhelyi és ültetvény-területi arányaival elszigetelten helyezkedik el”. A borhelyek felsorolása követi a borvidékek felsorolását, amennyiben településenként meghatározott. Ha a példát tovább akarjuk vinni, a rendszerváltáskori Pécsi (akkor éppen Mecsekaljai) borvidék települései a korábbi másfél megyéhez képest lecsökkentek Babarc, Bár, Cserkút, Dunaszekcső, Hásságy, Hosszúhetény, Kővágószőlős, Lánycsók, Mohács, Monyoród, Olasz, Pécs, Pécsvárad, Szajk, Szederkény, Versend településekre, borhelyként még ehhez jött Helesfa, Szigetvár Baranya megyéből. Somogyban pedig borhely voltak a nem Balaton-parti Böhönye, Kaposhomok, Kaposkeresztúr, Kercseliget, Mosdós, Nagyberki, Szabadi községek.

A borok termőhelyeinek meghatározásában tehát egy többlépcsős és ezzel minőségileg is többszintű beosztást alakítottak ki, ezzel pedig egy minőségi osztályba sorolást kombináltak az egyes bortípusoknál. Ez a szabályozás elég kerek és egész volt, legalábbis annak tűnt.

De már nem ismert olyan (bor)fogalmakat, amiket (részben) még a korai szocialista szabályozás is átvett a régi, két világháború közötti, valamint első világháború előtti szabályozásból. Így nem határozta meg a sillerbor fogalmát (bár ezt a kifejezést még használta), nem ismerte a gyógybort, a pecsenyebort. Talán még fontosabb, hogy a speciális tokaji szabályozáson kívül mindössze a Bikavér kifejezést említi a különleges, eredetvédendő termékek között (a siller is ugyan itt jelenik meg, de elég nagy a kiskapu, amit hagy). Ezzel szemben még a korai szocialista szabályozás is ismeri a Badacsonyi kéknyelű, Badacsonyi szürkebarát, Badacsonyi rizling, Balatonfüredi rizling, Somlói furmint, Debrői hárslevelű, Móri ezerjó, Egri bikavér, Szekszárdi kadarka, Villányi kadarka „nemes borfajtákat”, amiket csak állami márkajeggyel lehetett forgalomba hozni.

Úgy tűnik, azért valami elromlott a múlt század 70-es éveire.

Az eredetvédelem.

Ebből az aspektusból vizsgáljuk meg a bor fogalmi kérdéskörét a XIX. sz. végi állapotoktól kezdve a rendszerváltásig.