A borcsütörtök egy olyan rendezvénysorozat szeretne lenni, amely a bor és a kulináris élvezetek harmóniáját teremti meg, egy alapvető közös pontba foglalva a rendezvényeket: ezek ugyanis egy adott borászati, vagy borászati elemmel rendelkező mezőgazdasági/gasztronómiai jeles naphoz kötődnek.

A jeles napokon a borfogyasztás mellett az étkezésre is nagy hangsúlyt fektettek – ezt próbáljuk magunk is részben reprodukálni, részben olyan élményeket nyújtani, amely nem jellemző más, hasonló rendezvényre.

Ezek a gasztroélmények alapvetően a street kitchen magasabb minőségét jelentik. Apropó, van ennek az utóbbi évek gasztroblogger világában elterjedt kifejezésnek egy meglehetősen régi magyar változata: a lacikonyha a gyors, kiadós, minőségi étkezést jelenti immár fél évezrede. A továbbiakban használjuk inkább mi is ezt a kifejezést.

Összefoglalva: jeles (boros) napok és hozzá kapcsolódó magas minőségű lacikonyhás ételek szerepelnek a rendezvények porondjain.

Az első rendezvényről:

Január 22. Vince napja, az első valódi újborünnep – Márton-nap fanatikusok most előbb gondolom néznek, majd hevesen tiltakozni kezdenek; ettől függetlenül, Márton-nap alapvetően a mezőgazdasági év befejezésének az ünnepe, az idők folyamán kétségtelen jelentős borászati hangsúlyt is kapva. Ezen a napon a gazdák hagyományosan egymás borát kóstolgatva, egymás pincéjét felkeresve, időjárási megfigyeléseket végezve (na, meg persze nem kevés bort fogyasztva… J) próbálják/próbálták megjósolni és befolyásolni a tárgyévi termést.

Ennek a hagyománynak állítottunk emléket ezzel az első rendezvénnyel, Vince napján újborokat kóstolva, értékelve az elmúlt esztendő termését, és megpróbálva magunk is „befolyásolni” a borivással az idei termést.

Immáron épp két évtizede, hogy először jártam Villányban mint borturista (azaz, alapvetően a tájat/embereket/borászokat megismerni, és nem lerészegedni vágyóként), ezzel valószínű az első ezer (de max. ötezer) ilyen jellegű turizmusban részt vevő ember között lehetek azon a vidéken. (A előző zárójel miatt a badacsonyi május elsejéket és nyári „fősori”, valamint hegyoldali „barangolásokat”, őőő, nem számítanám ide…). Az élmény meghatározó volt, két szempontból is. Először, szinte tudattalanul, de megéreztük barátommal, Tüske Tomival, hogy ebben az ágazatban óriási lehetőség nyílik, és, bár már akkor sem, és azóta sem vagyok híve annak, hogy ezt úgy fogalmazzuk meg, hogy egykor volt néhai dicsőségünk szerezzük vissza, mégiscsak egy jelentős potenciált éreztünk ki, úgyis, mint borszeretők, úgyis, mint harmadéves közgázosok. Másodszor, össze nem hasonlítható volt az ott kóstolt borok és az akkor még az áruházakban elérhető borok között a minőség, nem beszélve édesapám, egyébként korrekt kisparaszti technológiával készített boráról…J.

Nem voltunk nagy „sztároknál”, az első körösöknél, az első generációnál, a Bock József-Gere Attila-Polgár Zoltán-Tiffán Ede-Wunderlich Alajos vonalnál (utóbbi felsorolásnál szándékos az abc sorrend), nem voltunk még csak az akkor induló második generáció egyetlen tagjánál sem. Betértünk Kövesden (mert akkor még csak ott lehetett) Blum Jánoshoz, aztán Villányban, a Baross utcai fősoron előbb a Költő vendéglőben voltunk, majd pedig egyszerűen betértünk egy nyitva lévő pincébe, ahol egy idős paraszt bácsi épp befejezte aznapi borászkodási tevékenységét. És, ha már ott voltunk, hát ő végigkóstoltatta az összes tételét, sajnos, ma már nem tudom, miket, mert akkor még nem jegyzeteltem, de mindegyikre igaz volt, hogy az addig ivott vörösborok még a poros nyomába sem érhettek ezeknek. Két emlékezetes jelenetre emlékszem, amikor megkérdeztük, hogy ugyan hol találkozhatunk ezekkel a tételekkel, akkor a válasz az egyik borász neve volt, aki felvásárolta tőle már évek óta a borokat. A másik, amikor a látogatás végén megkérdeztük, mennyivel tartozunk, az öreg nem mondott árat, csak annyit, hogy „amennyit jónak gondolnak”. Soha azóta sem voltam részese becsületkasszás kóstolónak…

Az évek teltek-múltak, volt, hogy több, mint egy tucat szervezett minőségi borkóstolón vettem részt egy évben, volt időszak, amikor munkámból adódóan évente fél tucat, borturizmussal foglalkozó szakdolgozatot bíráltam el. Mondjuk ennek komoly mellékhatása volt, hogy emlékezetes kóstolókon vehettem részt, no, és szintén nem az utolsók között tudtam fogyasztani viszonylag kis mennyiségű tételeket, mint pl. a Mészi Kadarka…

Az idő folyásával egy álom valósult meg, amikor szőlőterület tulajdonosa lehettem az ország legdélebbi borvidékének legnyugatibb szőlődombján. A körülmény gyors és alapos betekintést engedett nyerni a szőlészeti munkába, pinceüzemi HACCP-s tapasztalatom pedig a borászati tevékenységgel kapcsolatos ismereteimet emelte a kisparaszti hagyomány, no, és azt hiszem, az átlag fölé is.

Idén januárban pedig elkezdtem egy új sorozatot, amely remélem elég hosszú életű lesz, Borcsütörtök néven folytatok kóstoltatási tevékenységet.

Nem cél az okoskodás, talán ez a borfokolás mai napig elismert feltalálójának eltorzított magyar kiejtéséből is kiderül, ennek a blognak komoly feladata sokkal inkább az ismeretátadás lesz, néhány kedvenccel kiegészítve, amely elsősorban történelmi vonzalom.

Olvassák türelemmel, kíváncsisággal.